Az 1974-es év emlékezetes volt számomra, hiszen a magas inflációs rátával küzdő brit kormány és a szakszervezetek közötti feszültségek idején éltünk. A kormány látszólag tehetetlen volt: ha a bányászokkal szembeszálltak, az sztrájkokhoz vezetett, amelyek leállíthatták az energiaszolgáltatást. Ha viszont engedtek nekik, és emelték a bérüket, az infláció még gyorsabban növekedett. Ekkor érkezett a globális olajválság, amely váratlanul káoszba sodorta a gazdaságokat, köztük Nagy-Britanniát is. A kormány háromnapos munkahét bevezetésére kényszerült, és a gyakori áramkimaradások miatt sokszor sötétségbe burkolózva éltük mindennapjainkat. Ám a kormánytól nem érkezett segítség, mintha azt várták volna tőlünk, hogy csak alkalmazkodjunk a körülményekhez.
Ez az év volt az is, amikor elkezdtem vezetni a BBC Panorama című aktuális eseményekkel foglalkozó műsorát. Rengeteg időt töltöttünk a társadalmi és gazdasági problémák megvitatásával, és sokféle javaslat érkezett arra vonatkozóan, mit kellene tenni. Egyesek azt javasolták, hogy a szakszervezetek feletti kontroll visszaszerzéséhez akár katonai puccsra is szükség lenne. Mások, mint például Keith Joseph, a konzervatív politikus, radikális ötletekkel álltak elő, amelyek annyira eltértek a megszokott véleményektől, hogy a filmforgatás alatt Joseph többször is megkérdezte a stáb tagjait, hogy értik-e, miről beszél. Az ő elképzelése a szabad piac volt, amely azt jelentette, hogy Nagy-Britanniának el kellene térnie a második világháború utáni konszenzustól, amely szerint a kormánynak kontrollálnia kell a gazdaságot. Ehelyett azt javasolta, hogy ha a piacokat szabadon hagyják, azok nagyobb jólétet és biztonságot biztosítanak az országnak.
Ha 2025-ben ez az elképzelés nem tűnik radikálisnak, az pontosan annak a jele, hogy a szabad piac milyen gyorsan vált a normává a 80-as években Margaret Thatcher kormánya alatt. Az a rendszer, amelyről sokan úgy vélték, hogy örökké tart, most új kihívásokkal néz szembe. Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, aki milliárdos üzletemberként profitált a kapitalizmusból, hirtelen szembefordult a szabad piac eszméjével. Egyesek azt kérdezik, vajon a szabad piaci rendszer végzetes hibákkal küzd-e, és képes-e túlélni a viharokat.
Thatcher intézkedései, amelyek a magánszektor szerepét hangsúlyozták az alapvető közszolgáltatásokban, a mai napig formálják a brit gazdaságot. Az áram, a víz, a gáz, a vasutak és a kikötők magánkézbe adása akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, de a kormány sikeresen végrehajtotta ezeket a reformokat. 1984 decemberében a British Telecom részvényei a nagyközönség számára is elérhetővé váltak, és másnap több mint kétmillió brit állampolgár lett részvényes. Ez a lépés nemcsak a kormány ellenőrzésének megtöréséről szólt, hanem arról is, hogy minden brit polgárt kapitalistává tegyenek, ezzel népszerűsítve a kapitalizmus eszméjét.
A 80-as évek végére a brit gazdaság átalakulása lenyűgöző volt: 60 milliárd fontot gyűjtöttek be a privatizációkból, és körülbelül 15 millió brit polgár lett részvényes. Ez nem csupán gazdasági váltás volt, hanem egy kulturális forradalom is, amely újradefiniálta Nagy-Britannia viszonyát a pénzhez, a kormányhoz és saját magához. Az 1986-os „Nagy Robbanás” néven ismert pénzügyi reformok lehetőséget adtak az átlagembereknek arra, hogy belépjenek a zárt világba, amely a Cityt körülvette.
A baloldalon sokan ellenezték ezt a reformot, ám a jobboldalon a szabad piac ellen irányuló támadások nem a reformok elveiről, hanem azok következményeiről szóltak. Thatcher alapgondolata az volt, hogy a szabadpiaci kapitalizmus csak akkor működhet jól, ha sok ember közvetlen érdekeltséggel bír benne. Ám hamarosan megjelentek az aggasztó jelek. James Goldsmith, egy sikeres üzletember, aki a 80-as évek reformjaiból profitált, egyre inkább kritikusan viszonyult a rendszerhez, és 1994-ben arra figyelmeztetett, hogy a maximális profit keresése elválasztja a vállalatokat a saját közösségeiktől.
Goldsmith előre jelezte, hogy a cégek a legmagasabb profit elérése érdekében külföldre költöztetik a termelést, ami a nyugati közösségek összeomlásához vezet. Később a brit politikai színtéren is megjelent, és figyelmeztetett arra, hogy a globális szabadpiaci irányvonal veszélyes, és megosztottságot szül a világban. A Brexit népszavazás eredménye, amely 2016-ban a brit uniós tagság megszüntetését támogatta, a legnagyobb részben azokban a közösségekben volt a legmagasabb, ahol az emberek úgy érezték, hogy a globalizáció nem nekik kedvezett.
A privatizációs ígéretek, miszerint alacsonyabb számlákat és jobb szolgáltatásokat kapunk, végül nem váltak valóra. A Thames Water 1989-es privatizációja után a rendszer adóssága nőtt, miközben a részvényesek osztalékai folytak. A közszolgáltatások privatizációja, amelynek célja a hatékonyság növelése volt, sok esetben éppen ellenkező hatást váltott ki.
A szabad piac eszméje tehát hatalmas változások előtt áll. E kihívások nem csupán a baloldal részéről érkeznek, hanem olyan jobboldali politikai szereplőktől is, mint Trump, aki a protekcionizmus felé tereli az Egyesült Államok gazdasági politikáját. A szabad piac ideje talán a legnagyobb kihívásokkal néz szembe, és az a tény, hogy ez a kihívás belülről jön, csak fokozza a helyzet súlyosságát.
