Mansukh Prajapati gyermekkora a nyugat-indiai Morbi városában reggel hat órakor kezdődött, amikor hat mérföldet kellett gyalogolnia, hogy agyagot gyűjtsön a családi vállalkozás számára. Emlékszik, hogy apja fazekasként dolgozott, és gyakran felkelt a ritmikus hangra, amely apja fazekas korongján terjedt. „Anyám és én minden reggel négykor keltünk, és kilométereket gyalogoltunk az agyagért” – meséli. Az 1970-es években az agyagedények, amelyeket víz tárolására használtak, elterjedt terméknek számítottak az indiai háztartásokban. Azonban az edények készítése csekély jövedelmet hozott, és a szakma társadalmi megbecsülése is alacsony volt. „Senki sem akarta, hogy a lányukat fazekas családhoz adják” – mondja Prajapati. „Attól féltek, hogy végtelen munkával terhelik meg őket.”
A 31. életévében egy természeti katasztrófa hozta meg a fordulópontot Prajapati számára. Az 2001-es gujarati földrengés, amely elpusztította a családi otthonát, egy halom összetört agyagedényt hagyott a udvaron. „Egy helyi újságíró azt írta, hogy ‘a szegények hűtőszekrényének vége’ – idézi fel. „Az agyagedények nyáron hűvösen tartják a vizet, tehát olyanok, mint egy hűtőszekrény. Ez a gondolat megmaradt a fejemben. Így hát elhatároztam, hogy készítek egy hűtőt agyagból, amely nem igényel áramot.”
Prajapati formális képzés nélkül kezdett el kísérletezni a tervekkel és anyagokkal. „Elsőként megpróbáltam modern hűtőszekrény formájúra készíteni, sőt víztartályt is hozzáadtam, de semmi sem működött” – meséli. „Egy idő után 22 000 dollárnyi (kb. 17 000 font) hitel állt a nyakamon, el kellett adnom a házamat és a kis műhelyemet. De tudtam, hogy folytatnom kell.” Négy évnyi kísérletezés után végül sikerült kifejlesztenie egy működőképes tervet – egy kis agyagszekrényt, amelynek tetején víztartály található, és alatta tárolóspolcok. Ahogy a víz a szekrény porózus agyagfalain átfolyik, természetes módon hűti a belső teret. Prajapati szerint az agyaghűtő legalább öt napig képes frissen tartani a gyümölcsöket és zöldségeket – áram nélkül. Ezt a terméket MittiCoolnak, vagyis a hűvös agyagnak nevezte el. Az ára 95 dollár, ami megfizethető, és már 300 boltban kapható Indiában, valamint olyan országokba is exportálják, mint az Egyesült Királyság, Kenya és az Egyesült Arab Emírségek.
„Számos szegény család számára álom a hűtőszekrény” – mondja Prajapati. „És az ilyen álmoknak elérhetőnek kell lenniük.” Prajapati innovációja részét képezi annak a növekvő áramlatnak, amely a gyökeres vállalkozói szellem terjedését jelzi Indiában, és amelyet a szükségszerűség hajt. Anil Gupta professzor, aki a Honeybee Network nevű kezdeményezést vezeti, amely az ilyen vállalkozások támogatására jött létre, a „frugális innovációkat” említi. „Ez egy szemlélet” – mondja Gupta professzor. „A frugális innováció arról szól, hogy megfizethető, hozzáférhető és elérhető megoldásokat kínáljunk. Sok ilyen innovátor nem rendelkezik formális oktatással, de valós problémákat oldanak meg.”
Bár nehéz pontos számokat mondani az ilyen vállalkozásokról, Gupta professzor szerint ezek a startupok kulcsszerepet játszanak, mert munkahelyeket teremtenek vidéki területeken, és elindítanak egy gazdasági változást. Például Prajapati ma 150 embert foglalkoztat a műhelyében, és már főzőedények, agyag vízszűrők készítésére is kiterjesztette tevékenységét, sőt agyagból készült házak kísérletezésébe is belefogott.
Egy másik startup, amely hasonló sikert remél, a northeastern Manipur állambeli Bijayshanti Tongbram nevéhez fűződik. Ő Thanga faluban él, amely India legnagyobb édesvízi tava, a Loktak közelében található. Itt rengeteg lótuszvirág bontakozik ki. „A falumban az emberek a lótuszvirág szirmait vallási áldozatokhoz használják. De a szárak gyakran kárba mennek, és ezt szerettem volna megváltoztatni, ezért valami fenntarthatót gondoltam ki” – mondja. Botanikai végzettséggel rendelkezik, és kidolgozott egy módszert, amellyel selyemhez hasonló rostokat lehet kinyerni a lótuszszárakból. Jelenleg egy 30 fős női csapatot vezet a falujában, akik a fonalat szőtt sálakká és ruhákká alakítják. „Két hónapba telik, és 9000 lótuszszár szükséges egy sál elkészítéséhez” – mondja. Tongbram havonta 80 dollárt fizet a nőknek. „Ez nem csak divatról szól. Lehetőséget adok a falumbeli nőknek, hogy másra is vállalkozzanak a halászat mellett és pénzt keressenek” – mondja.
Mint sok kisvállalkozás tulajdonos, ő is szeretné bővíteni tevékenységét és új piacokat találni, talán külföldön. „A finanszírozás a legnagyobb kihívás” – mondja. Gupta professzor egyetért ezzel. „Vannak kormányzati programok és kisebb támogatások, de a vidéki vállalkozók gyakran nem tudják, hogyan juthatnak hozzájuk. Még a kockázati tőkével foglalkozó befektetők is ritkán fektetnek be az ilyen típusú startupokba a magas tranzakciós költségek miatt.” Ennek ellenére az innovátorok folyamatosan születnek. Karnataka államban, Vijaynagarban, Girish Badragond egy eszközön dolgozik, amely a vak és gyengénlátó gazdák számára segít. Az általa „okos mezőgazdasági botnak” nevezett eszköz talajérzékelőket és időjárási adatokat használ, hogy hangüzenetek és rezgések formájában tájékoztassa a felhasználókat a növények állapotáról és a betakarításról. „Annyi vak ember él Indiában, akik szeretnének gazdálkodni, de nem bíznak meg másokban, hogy irányítsák őket. Ez segít nekik függetlenné válni és megerősíteni őket” – mondja Badragond. Ő különböző boltokból szerezte be a mechanikai alkatrészeket, és reméli, hogy hamarosan támogatást kap a projekt kereskedelmi forgalmazásához. Jelenleg kormányzati kiállításokon jár. „Ez egy prototípus, de remélem, hogy az emberek támogatni fognak, hogy mások életét megváltoztathassam” – mondja.
